retró

Ezt a régi fájljaim között böngészve találtam, kb 3-4 éves lehet, nem emlékszem hogy postoltam-e. Bocs a helyesírásért, nem volt kedvem javítgatni.


A mai nap az elintézések napja... Reggel a (rém-)álmoktól [valami erosen megcsípi a karom, én üldözni kezdem, aztán felülök, a karom még mindig fáj, felkapcsolom a villanyt, csípésnek nincs nyoma; megvakarom; fáj, de nincs ott semmi; mégegyszer; így sincs; de érzem, hogy van ott valami; alszom tán? kimegyek a fürdobe... nem alszom; a karom még mindig viszket, sajog, ég; még mindig nincs semmi, a vakarások helye sem látszik... álmodtam volna az egészet?] bágyadtan, de vidáman ébredtem, majd reggeli nélkül elindultam az üvegeshez az egyik ablakunkkal. Útközben a kiscserkészi lendülettel begyujtöttem a szomszéd bácsiét is [a kiscserkészi lendület itt hamis elem, lehetne keresztényi szeretet, pionírbecsület, sólyomkötelesség, állampolgári szolidarítás, dehát ezek éppúgy nem érvényesek rám, mint az elobbi], majd a késoi nyitás lehetoségére való tekintettel odabattyogtam 9 után. Nem ott volt, amint késobb megtudtam, mert nem tudtam hol van. Itt, mutatott egy üzletre a nénike egy kapualjból. Azaz csak volt, már megszunt. Ahhh... tört volna ki belolem akár több is, de mosolyogva közölte: két utcával arrébb van egy másik. kis séta. De... kezdte, talán még korán van, még csak 1/4 10. Két utca és 15 perc után valóban meglett az üveges. Persze, zárva volt. Nyitás tízkor. Huhhh... még van bo fél órám, azaz háromnegyed, javítottam az elorejelzésen, felfedezve a mikroszkópikus 15-öt is. A kezeim remegtek a fáradságtól. Hosszú másodpercekig tunodtem: vigyem haza, mintegy vert hadként vonulva végig a foghíjas ablakkeretekkel az unatkozó eladók és ablakon kibámulók között, vagy várjak és reménykedjek a nap kataklízma-mentességében, hogy nem csapta agyon egy elégetetlen ügyfél, cserép, gyalogos az üvegest, nem halt meg valami ismeretlen kór következtében, mint a kitöro járvány elso áldozata, és nem is zárkózott be a fürdobe, túszúl ejtve a sampont és a wckefét, 1 kg hámozott zöldbabot és a csótányoknak szabad elvonulást követelve, akik, hatalmasak a kenguruk földjén, de legalább annyira undorítóak itt is... Végül maradtam, gyozött a reménybe oltott lustaság, az újrakezdéstol való riadalom nameg a legyozötteknek járó sunyi pillantásokból sem kértem ezen a reggelen.
Mit lehet csinálni 45 percig? Rengeteg dolgot, akár forradalmat is, amolyan minit, kétháznyit, hogy beleférjen a keretbe, mire megérkezik az üveges s tudja berakni végre az ablakot a keretbe. A másikba. Illetve abba is. WAP. Ideális ilyen helyzetekben. Elovastam a belföldi híreket. Elolvastam a külföldieket is. Elolvastam a legfrissebbeket, valamint a legfontosabbakat, az MTIs-eket és a jelzo nélkülieket. Mivel már az elején halálosan untam mind, legtöbbjüknek csak az összefoglalóját. Nem váltották meg ma sem a világot, nem történt semmi különös és semmi új, egyáltalán miért hír minden lényegtelen apróság, értelmetlen butaság és miért éppen azok, mikor sok ezer más is ugyanúgy lehetne. Miért agyonfizetett hírszerkesztok és tudósítók, riporterek, operatorök, foállású megbotránkozók, jajongók, kétségbeesok [meg kell tanulnom tíz ujjal gépelni magyar billentyuzeten is, mert marhára idegesít ez 5 ujjas virtuózkodás itt], hírmagyarázók, elorejelzok, utánköltok és bemondók? Miért nem elég egy másodfajú démon egy retkes doboz atomnyi bejáratánál, ami majd ontja a híreket?? És olvassa el mindenki, hisz outputjában nemcsak a hírek, hanem annak megannyi magyarázata, cáfolata és kiigazítása is szerepel. Csak el kell olvasni. Olvassatok Lemet.
Elolvastam a yahoon a méljeimet. Mert azt már wapon is lehet. Mellesleg használható is. Meglepo módon. Egy hosszú levelem volt csak, amolyan körlevél, körfelhívás. Azokat az idoket juttatta eszembe, mikor buddhista szerzetesnek készültem Tibetbe. Aztán nem mentem. Sok minden miatt, egyik a fogam volt. Könnyen elromlanak és ott biztosan nincs se fogkrém, se fogorvos. Földhözragadt lennék? Maybe. Maradtam itt. Ott. És lassan már nyoma sincs az életemben annak a misztikumnak, ami komoly megfontolásra késztetett. Érdekes... nem a nyelvtudás, nem a másik kultúra, hanem a fogorvos, az a mutoshigénia, amit gyerekkorom óta annyira szertartásszeruen muveltem. És még most is. A misztikumnak amúgy sincs helye ebben a világban. Senkit sem érdekel, hogy miért él. Hogyan éljen. Mit és miért tegyen... azaz igen, nagyonis tudják... hogy sokat keressen, boségben dúskálva, lehetoleg semmit se tegyen a fogyasztáson kívul. Az önmaga és termékek mértéktelen fogyasztásán kívul. Nézzétek meg a Maxot. Azaz ne. Nem érdemes. Szar, ezt a szösszenetet meg úgyis elmondom. Tanulságos és biztos recept is. Biztos fogyás, 100% -os hatékonság. Bio. Nem ártalmas a környezetre. Egyetek galandférget. Élve. O majd megoldja a súlyproblémáitokat... Elég belole 1-2. Nem kóser, de akár ez is belefér. Isten úgyis mindent megbocsájt. S ha nem, az már úgysem itt lesz. Legfeljebb egy kis forró szurok az ára. És ennyit nem érne meg a tökéletes alak? Naugye...
Davi Cooperfieldbol pontatlanul idézve: évi 173 font 67 penny bevétel és 172 font 12 penny kiadás, az maga a menyország; évi 214 font 56 penny bevétel és 215 font 22 penny kiadás az maga a pokol. És, de ezt már én teszem hozzá, évi 245 font 78 penny bevétel és 245 font 78 penny kiadás, amibol 52 font 34 penny extra, a szükségleteken felüli -és így fölöslegesnek is mondhato, of course-, az maga a földi mennyek világa.
Egyszóval felhívtam Ktt, aki éppen gyereket etetett és közben elbeszélgettünk a mi- és a világ dolgairól. Két éves jogtanácsosi gyakorlattal rendelkezo jogászno babysitter állást keres. Akár így is szummázhatjuk az egyik bekezdést. Kapott. Az erdélyi valóság. A káeurópai. Emlékszem, milyen megdöbbento volt egy fotó a néha IPMben: koreai utcát seper, képaláírás: még egyetemi diplomával is csak utcaseproi munkát kaphat az észak-koreai menekült (vendégmunkás?? - hehe). Akkor nem értettem. Most igen, de elfogadni nehéz. Asszociáció, emlékszem Proust mekkora hatással volt rám, mikor bármirol bármi az eszébe jutott, gyerekkori, régi élmények alapján. Akkoriban és is igyekeztem bármitol bármiig eljutni. Ez általában sikerült is. Néha eroltetett volt. Úgy is volt, hogy nem. Akkor örültem igazán. Plakát buszmegállóban: "mi lesz veled 40 év múlva?", elotte hajléktalan fekszik és úgy fektében a járdára vizel. Mi lesz velünk 40 év múlva? Ezután mindig magammal hordom a fényképezogépem. Igaz, ehhez állvány is kellett volna. Vagy 400-as film. Min.
Elmenni, el innen, amíg lehet, hogy megdicsoülve térhessek vissza. Valóban ezt akarom? Hányszor indultam már el így és még sosem tértem vissza. Pedig akár megdicsoülten is térhettem volna. De nem. More will come. Mikor elég? Ha leülsz és azt mondod: itt a pont, ezt akartam és nem többet, halott vagy. Már nem Te vagy. Megszunik minden, megáll az ido. Összecsukódik a világ az üres szemeid elott. A menyországban mindenki azt csinálhatja, amit a legjobban szeretett a földön is csinálni, -írja Swedenborg Borghes tolmácsolásásban- ha a földön nem csináltál semmit, akkor hiába kerülssz oda, ott is csak ugyanazt fogod [tudod?], így az pokollá válik számodra. Azaz megáll az ido, kifeszül a tér, nem felejtesz többé el semmit, de nem is tanulsz újat. Ez már a protestáns Isten. Aki leszámolt az egy az égben-egy a földön eszmével. Leszámolt a Jóbi düngo próbatevovel és az egresszív fanatizmussal. Neki szüksége van rád, neked meg rá. Egyensúly van. Nincs többé kiszolgáltatott ember és céltalan Isten. Sot, már nincs is többé, átlényegült egy mitológikus-mágikus-profán katyvasszá, amiben a mormonoktól az ufóhívoig mindenki megtalálja magát. Magát, mert Istent már senki sem keresi (ez nem igaz, de a kersok is elbizonytalanodnak, ha találtak valamit: ez valóban O?).
Time has changed. Temetik a C/C++ -t. Mint ahogyan már sokan ezelott is megtették. És ezután is még fogják. És hol vannak ok most? de ez már másik történet...
Negyvenegy perc után letettem a telefont, mert megjött az üveges. Csak hétfore lesz meg. Büszkén vonultam a napsütéses utcákon: emberek, látjátok, gyoztem, nem futamodtam meg, legyoztem az idot, unalmat, teret, és most itt vagyok. De semmi sem változott, és a tér hirtelen visszagörbült és újra hétköznap lett, és újra csak egy nap lett, mint ahogy a Titus utolsó jelenetében kimervedik a kép és mire fordul a kamera, már újra az amfiteátrumban vagyunk a megilletodött közönség elott. És ekkor leesik a halott császár.
Kivettem a fényképeim és beugrottam a Szabó Ervinbe visszavinni Andrej Rublijovot.
Ahol Osiris könyvvásár folyt éppen, elnyúzott egyetemistákkal, amint éppen vadászatra indultak vagy éppen riadt és gyanakvó szemmel tekintgettek körbe a megszerzett zsákmány fölül, miközben vártak. Pénzre, szállítóeszközre, vagy csak úgy. A vadászók között szépen megtalálható volt az ínyenc, a kéjgyilkos, a gyujtögeto: a minoséget hajszolók könyvhalmot rugdosva maguk elott túrkáltak mélyebbre és mélyebbre a könyvek között, remélve, tán, hogy huszadszorra csak felfedeznek valamit, ami még nincs meg, amit csakazértis meg kell szerezni a többi elott. Mert nincs holnap. Vagy ma vagy soha; Eliadét nem láttál valahol? - Én nem szeretem ot... Ja, de nem láttam; ha kétszáz, akkor annyit fogok venni belole, amennyire telik... egy, ketto, három -számolja is gyorsan- ... hét, nyolc, ... - nem vettél valamibol kettot? -nem tudom... tíz, tizenegy, .... Ez nem vadászat. Ez tömegszex. Orgia. Mészárlás. Mintha a vadász a mészárszékbe menne vadat loni. Ami már úgyis halott. Ami már nem küzd az életéért. Ami már másnak megvolt. Akár többször is. Akár percekkel elobb. De nem tartotta meg.
Gyorsan kifizetem a Cassavetes filmjeirol és az esszéírásról szóló szerzeményeimet, majd iszkolok is kifele... fél tizenketto. huhhh....