Lehetne a mottója az Elefántnak, amit a hétvégi mozitobzódás során láttunk. Baudrillardot idézi az a szürreális nézőpont, ahogy megismerjük a szereplőket, ahogy végigkövetjük őket azon a napon, és nem a hűvös dokumentarista* távolságtartás az, ami a végtelenben apró pontként jeleníti meg szereplőinket: az iskola, a hatalmas sportpálya, minke csak részeit tudják belakni, a hatalmas termek és végtelen folyósók, a szereplők teljes üressége, amint céltalan robotként mászkálnak fel-alá a végtelen térben. Célja, valamilyen tudása, érdeklődése csak a fotós srácnak van, aki valamiképpen kitűnik a céltalanul téblábolók tömegéből, hogy aztán tökéletes droidsággal (vagy a nagy lehetőséget megérezve) szeme elé kapja fényképezőgépét és click az első lövés után. Élete fotója? Nem tudjuk meg, mert a második lövés az övé. Üres az erős kontrasztos fiu is, a kétszerezett fekete-sárga kombinációval mintegy kiemelkedve a szintén színes, de mégis szürke tömegből. Őt is érdekli a környezete, a közvetlen, mert a többiről semmit sem tud: látjuk törődik az apjával, az ismeretlen gyerekekkel, akiket a sulitól próbál távoltartani, de fogalma sincs a nagyobb értelemben vett világról, a WW2-ről... amint a lövöldözős gyerekeknek sincs: rajzol, zenél, de nem tudja mit, a teljes apátia csak a fegyverek bűvöletét engedi közel hozzájuk. Nem tudunk meg róluk semmit, mert nincs is amit megtudni: ugyanolyan jellegtelen egyen-emberek, mint a többi. A megvalósult utópia egyen-emberei, kiknek a vágyait már mind megvalósították, a céljaikat már elérték, még a kezüket sem kell kinyújtani értük. Libertatea fara efort [erőfeszítés nélküli szabadság]? á lá Culianu? hmmmm...
Ezért nem marad semmi a világban, ami húzza őket, ami ellen- vagy mellett harcoljanak, minden távol maradt tőlük, mert minden lényegtelen. Mire van szükség a földi paradicsomban? Mi mozgathat meg valamit ott, ahol a táj is végtelen? Ahol érezni a végtelent és a létező utópiát egyszerre? Nem lehet hinni, nem lehet tenni, nem lehet létezni sem, mert már az életösztönök is kihaltak: ahogy a rasztás fiu a kíváncsiságtól(?) hajtva megkeresi a lövöldözőket, majd mintha a TVben látná közel megy, és hagyja magát lelőni.
Mert annyira szürreális, annyira nem evilági a táj, hogy a létező utópia mindent lenulláz, ami még szikrát adhatna a felnövekvő gyerekeknek, ami még megidézné azt a valamit, amitől másak az emberek, amiben különböznek, amitől azt látjuk: ez másvalaki...
és itt elérkezünk a pre-utópikus generációhoz, és filmet is ugrunk... [rövidesen]
__________________
*: ordító ellentétként ott van Moore. Akár a legújabb, akár a columbineos filmje.