Jóformán még be sem fejeződtek a felvételik, máris olvashattunk róla, a nemrégiben oly nagy nyilvánosságot kapott Matula magazinban. XY két történetet sző össze, feltételezem, reményei szerint egy formabontó elbeszélésben, amiben a tél-nyár ellentétet két szenvedős történettel ellensúlyozza. De az újítás, a meglepetés, az ismeretlen ezzel abba is marad, ha egyáltalán elkezdődöttnek nevezhetnénk ezt a gyenge próbálkozást: első történetünkben a hisztis anyakedvence minden mindegy alapon belemegy egy síversenyen való részvételbe, amihez már az induláskor sem volt kedve, és bősz elhatározása, miszerint nem fogja jól érezni magát, szerencsésen bejön: sikeresen rosszul érzi magát az elindulástól a megérkezésig. Lányunk fogalom nélkül vagdalkozik, belerúg a szervezőkbe, az időjárásba, de még az alpesi síbe is, mintha nem ő jelentkezett volna a hétvégi sportra, mintha már előző alkalmakkor a negyven fokos napos tengerparton síztek volna. És természetesen, minden az iskola, szervezők, a környezet hibája, akik a megtestesült apátiát megpróbálták kimozdítani az általa épített dac-toronyból.

Nos, nem is lenne érdemes több szót erre vesztegetni, ha az elbeszélés nem érintené felszínesen a felvételiket. Lányunk művésznek készül, láthattuk már az elbeszélése első részéből, hogy a földi dolgok nem érdeklik, sőt a transzcendens is kevés hozzá. Talán ezért. És? És újra fogalom nélkül beszél olyasmikről, ami állítólag akar lenni, ami már. És nem is ragadtam volna billentyűzetet, ha nem egy annyira ismerős jelenséggel találkoznánk írása második részében, mikor a nyúlfarknyi befejezésben (vagy második részben? - ezzel (is) hadilábon állunk) megemlíti az ars poeticáját, ha megengedhetek egy enyhe túlzást magamnak, mert jóindulattal is csak tizenéves dac - hideg fejjel, ami meglehet, hogy egy kocsmaasztal mellett jól hangzik, de onnan kilépve szánalmas hősködéssé satnyul. Lányunk új fogalmat alkot a művésznek, mint önálló, a társadalomból valamelyest kilógó, annak utat, vagy görbe tükröt mutató, a felmagasztalt, vagy lenézett próféta vagy jómunkásember vagy koldus szerepét elfogadó, vagy környezete által ráaggatott koloncként viselő személyeknek. Mert tagadja mindazt, ami valamikor jellemezte, és azt is ami jellemzi vagy jellemezhetné ezt az amúgy nehezen behatárolható csoportot: szakmabeli tudás és/vagy alapos művészettörténeti ismeretek. Azaz nem értünk hozzá, és nem is tudjuk mi történt/történik a világban. Ehhez nem kell szakértőnek lenni, hogy kitaláljuk az általuk készített alkotások értéket, és ahhoz sem kell nagy hozzáértés, hogy ezek - az amúgy néha itthon körbeugrált alkotásoknak - külföldön, ahol a pénz és a szakértelem van, mennyire megbecsültek és elismertek.

Itt az ideje hogy az ilyen fogalom nélküli önjelölt pancsereket ne engedje maga közé a hazai művészközösség, ellenkező esetben süketek és vakok egymásnak készített és előadott színjátékává silányul az amúgy sem igazán (el)ismert Észak-Balkáni Köztársaság művészete.