blog

Itt ülök egy hosszú hónapok óta elő nem fordult túlóra után a gép előtt, és miközben eszem, blogot fogok írni, valahogy a régen nem írt, inkább felületesen írt és gumicsonton morogva rágódott én, aki nem tudom honnan jött és mikor megy (ment?) el, máskor is volt, de mostanában a /majdnem/ teljes apátiával átvették az irányítást rajtam, és most mintha mégsem teljesen. majd elválik.
úgy tűnik sikeresen túljátszom magam olyan dolgokban, amikben nem is, és közben az igazán fontosakban meg nem vagy alul. pl a messziről nem érdekel senki és az sem h mi folyik itt (munkahelyen) annyira beérett, hogy mostmár kezdik elhinni. meglesz ennek a böjtje még. pedig -és ez a szomorú- még mindig érdekel, de akkora szívás és percenkénti küzdelem a bitekkel, talmi győzelmek és remenytelen csaták közepette, hogy lassan már másnak sem látom értelmét. néha azon gondolkodom h a játékoknál használt balancing mennyire megvan az életben is: ha cégnél sikeres vagy, akkor otthon szar, vagy minimum nem túl jó, vagy a környező emberek: barátok ismerősök körében nem vagy túl népszerű, ha vannak egyáltalán. És ez így megy körbe, nem lehet mindegyik jó, sőt örülj ha legalább az egyik. Most akkor végülis örülnöm kellene, de nem. Ez valahogy túl sok nekem. És sokszor tényleg nem tud lekesíteni, de ott belül, zavar ha nem megy úgy ahogy kellene, nade kevésszer annyira, hogy igazából lelkesedjek és belelendüljek és végre megcsináljam... monsjuk ezt sosem szerettem, befejezni valamit, hát inkább csak lássam hogy képes vagyok rá, és akkor mehetünk tovább. néha már az első biztató jelnél kiszállok belőle: akkor ez megy és ok, mehetünk tovább. pedig nem mindig, sőt. Mint ahogy a hódítási gyakorlatom, amiért utólag le lettem hordva, pedig tényleg jobb volt nekik ha akkor hagytam abba és néztem más után, mikor látszott h megvan, és nem áltattam őket, vagy nem ingyen szexszolgáltatást kerestem bennük, mert akkor nemcsak az marad meg, h elment, hanem az is hogy kihasznált. Persze akkor az egómnak pont az kellett, h bárki lehetetne, ha nem is a szó szoros értelmében (sokszor még ezt is elhittem, pedig tényleg annyira azért nem voltam jó), de a nagy átlag abból a fajból, aki amúgy is szóba jöhetett, az igen. És aztán persze ennek is vége szakadt mint sok mindennnek akkor, de még mindig azt hinné az ember hogy csak csettintenie kell, és rögtön ott terem a sok évvel ezelőtti önmaga.
vagy nem
de dolgokat befejezni, még mindig nem tudok, szeretek, akarok. még akkor is ha sok függ tőle, és tudom, hogy kell. akkor sem megy vagy csak nagyon nehezen. tele vagyok pótcselekvésekkel, nem hagyok magamnak időt semmire. mintha remeteként élnénk itt a város közepén, tényleg csak tárgyakkal vannak interakcióim. ilyen szempontból rossz konstelláció vagyunk Acsével, mert ő is inkább befele húz, egy saját, de legalább minimalista magányba, és ez nem segít kizökkenni ebből. Pedig sok minden van, ami pl. a mozik. a megszokott 1-2 mozi/hétről leestünk 1-2/hóra, és az sem vigasztal hogy itthon nézünk: általában vhs, cd vagy dvd, de tv is pl. európa, európa. nem elég, és azért nem mert a szélesvászon varázsa nincs meg és nem is lesz hacsak nem nyerünk a lottón és epítünk mozit magunknak, ami azért kevéssé valószínű tekintve h néha van kettesünk, de annál több nemigen. Nameg ugye a balance-szabály, akkor valaminek el kell romolnia. mosnjuk nem tudom honnan szedem ezt a marhaságot, ez pontosan az eN-es pozitivizmus megfordítása, ami azért nem volt jellemző.
sokszor teszem fel a kérdést, h a kultúrsznobság és tág, de nem túl mély világbelelátás mögött van-e valami...minden szétesett, és meg sem próbálom összerakni, az egyetlen egész dolog Acsé, de ez is inkább az ő érdeme, nem az enyém. mert hogy lehet h valamikor ally és hasonlók iránt mutatott töretlen lelkesedés ennyire mély apátiába váltson át? pl. múltkor belenéztem vagy 3 gilmore girls-be és megdöbbentem h ennyire nem érdekel, sőt idegesít az, ami régen megfogott.
hol vagyok én?!
/és akkor alig írtam még valamiről/