És az ünnep, vagyis inkább a tavaszi munkaszüneti nap örömét Sophia Copolla új filmjével fokoztuk. Hangulat kell hozzá, nagyon nyugis, kellemes hangulatu film Japánról, az odatévedt amerikaiakról, dehát ők ott nem amerikaiak, hanem nem távolkeletiek, abban a messzeségben összemosódnak a különbségek, nincs eltérés a tengeren túl és az itt között, annyira más az a világ. Amatőr Japán-kedvelőknek majdhogynem didaktikus módon, de kellemesen és szájbarágás ill közhelyek nélkül számbaveszi a jelnkori Japán kultúra főbb jellemzőit, a karaokétől a buddhista kolostorokig. Kellemes belekóstolás, nem érzünk telítettséget, csak könnyű kis ízelítő, ami kellemesen szétolvad, és nem hagy maga után kellemetlen utóérzést. A karakterek is kedvesek, jól átgondoltak, nagyon átjön az ember belőlük. Nem a nagy felfedezések, magukratalálások filmje ez, inkább a derűs túlélésé, a mindennapoké, még a teljesen idegen környezetben is. Mindazonáltal nem nevezném egetrengető filmnek, inkább amolyan titokban végbement csoda, ami a kellemes hangulatát a szépen fényképezett jeleneteken túlról hozza.
Elveszett jelentés