Gatheringet hallgatok, besüt a nap, mert ez déli oldal és hiába van behúzva a reluxa, a réseken besüt, amitől hirtelen megvilágosodom-érzésem lett, és kezdem tudni, hogy mi minden hiányzik most, mennyi minden nincs meg, pedig apróságok, tudom, de attól függetlenül hiányzanak, vagy ha meg is vannak, akkor sem tudok örülni nekik, mert már nem olyanok valahogy, de lehet hogy csak nekem nem olyanok, tehát külső szemlélőnek ugyanolyan lenne, de már nem. Nem részletezem tovább, ezt érezni kell. Valahogy a gondtalanság hiányzik illetve az ezzel járó felhőtlen, tudok-csak-a-mára-gondolni érzés, ami most nem megy. És nem azért, mert én nem akarom, hanem így nem is mehet. Mert ott van a kötelesség, felelőség és még sok -ség, ami ott van, bármennyire is nem gondol, vagy akar rá gondolni, az ember. Ezek megkerülhetetlenek. Valahogy azok.
Hiányzik az a jóleső nyugalom, ami akkor vett körül, mikor egy átdorbézolt éjszaka után macskajajjt gyógyítani ültem be egy kád forró vízbe és délelőtt van és nyugalom, viszonylagos csend... A nap besüt a fürdőszoba ablakán, de már nem az a tompa, erős nyári nap, hanem az éles őszi-téli-tavaszi és nem kell az órát nézni, el lehet ott ücsörögni órákon keresztül el-el bóbiskolva, közben belekortyolva a már langyos plikkeskávéba és elgondolkozni a világ dolgain, tisztán, a mindennapok gondjainak nyomása nélkül... vagy akár olvasni valami rövidet, de mélyet, pl. Borghest, de nem sokat, csak egy-két novellát, tíz-tizenöt oldalt... És közben nem azon gondolkodni, hogy mostmár tényleg be kell menni és hogy mit fogok enni és hogy el ne felejtsem ezt vagy azt... Aztán kimenni, illetve bemenni a városba, meginni egy kávét vagy kólát a cukiban miközben elolvasom az aznapi újságot, azazhogy átfutom inkább, vagy nézni az embereket, belehallgatni az odatelepedők vagy szomszéd asztalnál üldögélők beszédébe, rámosolyogni valakire, megnézni magam a tükörben, csak tisztán a nézés kedvéért, nem a hogy-áll-rajtam, kócos-vagyok-e, stb. feszült pillantásaival... Sétálni és benézni egy könyvesboltba, böngészni a könyveket, majd tovább sétálni és közben az egyetlen számító dolog az este megyek a pubba és találkozom ezzel, azzal, amazzal, vajon a eljön, hátha b is beugrik és tán c is megmutatja magát... De ha mégsem, akkor sem történik semmi, majd holnap.
Hiányzik az a végtelen idő, amikoris majdnem megáll és annyi mindent lehet csinálni egy nap, de ha egy hétig csak értelmetlen butaságot, legyen az tv, számítógép, olvasás, vagy bármi más is, akkor sem történt semmi különös, nem veszett el semmi, minden ugyanolyan, de mégis folyamatosan változik. Mintha egy hét egy nap lenne és egy nap egy hét. Mintha az idő nem úgy telne, ahogy most, beszorítva a reggel-délben-este-éjjel négyszögbe, a könyörületlen periodikusságba, a kikerülhetetlen elmúlásba. [btw, ezért lehet elhitetni az emberekkel, hogy felgyorsult az idő, az élet, mert ott van az a mélyen motoszkáló emlék, hogy különösebb megterhelés nélkül milyen sok minden történt, pl. gyerekkorukban, és akkor még csak dél volt... node, ez nem tartozik ide].
Hiányzik a hit. Nem, nem az a magasztos a felsőbb hatalmakban, erőkben, rendszerekben. Egyszerűen az emberekben, hogy vannak érdekes emberek, hogy a világ megismerhető. Hogy érdemes keresni, mert néha talál is az ember. Hogy érdemes beszélgetni. Hogy van miről beszélgetni. Hogy tudok beszélgetni. Hogy van idő beszélgetni. Hogy van idő hallgatni és meghallgatni. Hogy van olyan, ami még nem lerágott csont, de ha mégis az, akkor is lehet találni egy újabb oldalt, ami még nem volt kibeszélve. Hogy lehet meggyőzni és meggyőzve maradni. Hogy nemcsak szavak vannak, hanem érterlmük is. Hogy érzem, van éle a szavaimnak, de nem élek vele. Hogy csak beszélgetni is lehet, szócsata nélkül. Hogy a beszélgetés nem egy folyamatos párbaj. Hogy van kit meghallgatni. Hogy van kinek beszélni. Hogy mindennek értelme is van...
Fázni akarok. Borzongani. Izzadni. Ugrálni. Könnyedén. Vagy csak köpni a magot, miközben olyan dolgokról beszélünk, amiről még sohasem...
No, ez hiányzik.
A lét elviselhetetlen könnyűsége.
Az elveszett ártatlanság kora.
A volt.