A mai nap az elintézések napja... Reggel a (rém-)álmoktól [valami erősen megcsípi a karom, én üldözni kezdem, aztán felülök, a karom még mindig fáj, felkapcsolom a villanyt, csípésnek nincs nyoma; megvakarom; fáj, de nincs ott semmi; mégegyszer; így sincs; de érzem, hogy van ott valami; alszom tán? kimegyek a fürdőbe... nem alszom; a karom még mindig viszket, sajog, ég; még mindig nincs semmi, a vakarások helye sem látszik... álmodtam volna az egészet?] bágyadtan, de vidáman ébredtem, majd reggeli nélkül elindultam az üvegeshez az egyik ablakunkkal. Útközben a kiscserkészi lendülettel begyűjtöttem a szomszéd bácsiét is [a kiscserkészi lendület itt hamis elem, lehetne keresztényi szeretet, pionírbecsület, sólyomkötelesség, állampolgári szolidarítás, dehát ezek éppúgy nem érvényesek rám, mint az előbbi], majd a késői nyitás lehetőségére való tekintettel odabattyogtam 9 után. Nem ott volt, amint később megtudtam, mert nem tudtam hol van. Itt, mutatott egy üzletre a nénike egy kapualjból. Azaz csak volt, már megszűnt. Ahhh... tört volna ki belőlem akár több is, de mosolyogva közölte: két utcával arrébb van egy másik. kis séta. De... kezdte, talán még korán van, még csak 1/4 10. Két utca és 15 perc után valóban meglett az üveges. Persze, zárva volt. Nyitás tízkor. Huhhh... még van bő fél órám, azaz háromnegyed, javítottam az előrejelzésen, felfedezve a mikroszkópikus 15-öt is. A kezeim remegtek a fáradságtól. Hosszú másodpercekig tűnődtem: vigyem haza, mintegy vert hadként vonulva végig a foghíjas ablakkeretekkel az unatkozó eladók és ablakon kibámulók között, vagy várjak és reménykedjek a nap kataklízma-mentességében, hogy nem csapta agyon egy elégetetlen ügyfél, cserép, gyalogos az üvegest, nem halt meg valami ismeretlen kór következtében, mint a kitörő járvány első áldozata, és nem is zárkózott be a fürdőbe, túszúl ejtve a sampont és a wckefét, 1 kg hámozott zöldbabot és a csótányoknak szabad elvonulást követelve, akik, hatalmasak a kenguruk földjén, de legalább annyira undorítóak itt is... Végül maradtam, győzött a reménybe oltott lustaság, az újrakezdéstől való riadalom nameg a legyőzötteknek járó sunyi pillantásokból sem kértem ezen a reggelen.
Mit lehet csinálni 45 percig? Rengeteg dolgot, akár forradalmat is, amolyan minit, kétháznyit, hogy beleférjen a keretbe, mire megérkezik az üveges s tudja berakni végre az ablakot a keretbe. A másikba. Illetve abba is. WAP. Ideális ilyen helyzetekben. Elovastam a belföldi híreket. Elolvastam a külföldieket is. Elolvastam a legfrissebbeket, valamint a legfontosabbakat, az MTIs-eket és a jelző nélkülieket. Mivel már az elején halálosan untam mind, legtöbbjüknek csak az összefoglalóját. Nem váltották meg ma sem a világot, nem történt semmi különös és semmi új, egyáltalán miért hír minden lényegtelen apróság, értelmetlen butaság és miért éppen azok, mikor sok ezer más is ugyanúgy lehetne. Miért agyonfizetett hírszerkesztők és tudósítók, riporterek, operatőrök, főállású megbotránkozók, jajongók, kétségbeesők [meg kell tanulnom tíz ujjal gépelni magyar billentyűzeten is, mert marhára idegesít ez 5 ujjas virtuózkodás itt], hírmagyarázók, előrejelzők, utánköltők és bemondók? Miért nem elég egy másodfajú démon egy retkes doboz atomnyi bejáratánál, ami majd ontja a híreket?? És olvassa el mindenki, hisz outputjában nemcsak a hírek, hanem annak megannyi magyarázata, cáfolata és kiigazítása is szerepel. Csak el kell olvasni. Olvassatok Lemet.
Elolvastam a yahoon a méljeimet. Mert azt már wapon is lehet. Mellesleg használható is. Meglepő módon. Egy hosszú levelem volt csak, amolyan körlevél, körfelhívás. Azokat az időket juttatta eszembe, mikor buddhista szerzetesnek készültem Tibetbe. Aztán nem mentem. Sok minden miatt, egyik a fogam volt. Könnyen elromlanak és ott biztosan nincs se fogkrém, se fogorvos. Földhözragadt lennék? Maybe. Maradtam itt. Ott. És lassan már nyoma sincs az életemben annak a misztikumnak, ami komoly megfontolásra késztetett. Érdekes... nem a nyelvtudás, nem a másik kultúra, hanem a fogorvos, az a műtőshigénia, amit gyerekkorom óta annyira szertartásszerűen műveltem. És még most is. A misztikumnak amúgy sincs helye ebben a világban. Senkit sem érdekel, hogy miért él. Hogyan éljen. Mit és miért tegyen... azaz igen, nagyonis tudják... hogy sokat keressen, bőségben dúskálva, lehetőleg semmit se tegyen a fogyasztáson kívűl. Az önmaga és termékek mértéktelen fogyasztásán kívűl. Nézzétek meg a Maxot. Azaz ne. Nem érdemes. Szar, ezt a szösszenetet meg úgyis elmondom. Tanulságos és biztos recept is. Biztos fogyás, 100% -os hatékonság. Bio. Nem ártalmas a környezetre. Egyetek galandférget. Élve. Ő majd megoldja a súlyproblémáitokat... Elég belőle 1-2. Nem kóser, de akár ez is belefér. Isten úgyis mindent megbocsájt. S ha nem, az már úgysem itt lesz. Legfeljebb egy kis forró szurok az ára. És ennyit nem érne meg a tökéletes alak? Naugye...
Davi Cooperfieldből pontatlanul idézve: évi 173 font 67 penny bevétel és 172 font 12 penny kiadás, az maga a menyország; évi 214 font 56 penny bevétel és 215 font 22 penny kiadás az maga a pokol. És, de ezt már én teszem hozzá, évi 245 font 78 penny bevétel és 245 font 78 penny kiadás, amiből 52 font 34 penny extra, a szükségleteken felüli -és így fölöslegesnek is mondhatő, of course-, az maga a földi mennyek világa.
Egyszóval felhívtam Ktt, aki éppen gyereket etetett és közben elbeszélgettünk a mi- és a világ dolgairól. Két éves jogtanácsosi gyakorlattal rendelkező jogásznő babysitter állást keres. Akár így is szummázhatjuk az egyik bekezdést. Kapott. Az erdélyi valóság. A káeurópai. Emlékszem, milyen megdöbbentő volt egy fotó a néha IPMben: koreai utcát seper, képaláírás: még egyetemi diplomával is csak utcaseprői munkát kaphat az észak-koreai menekült (vendégmunkás?? - hehe). Akkor nem értettem. Most igen, de elfogadni nehéz. Asszociáció, emlékszem Proust mekkora hatással volt rám, mikor bármiről bármi az eszébe jutott, gyerekkori, régi élmények alapján. Akkoriban és is igyekeztem bármitől bármiig eljutni. Ez általában sikerült is. Néha erőltetett volt. Úgy is volt, hogy nem. Akkor örültem igazán. Plakát buszmegállóban: "mi lesz veled 40 év múlva?", előtte hajléktalan fekszik és úgy fektében a járdára vizel. Mi lesz velünk 40 év múlva? Ezután mindig magammal hordom a fényképezőgépem. Igaz, ehhez állvány is kellett volna. Vagy 400-as film. Min.
Elmenni, el innen, amíg lehet, hogy megdicsőülve térhessek vissza. Valóban ezt akarom? Hányszor indultam már el így és még sosem tértem vissza. Pedig akár megdicsőülten is térhettem volna. De nem. More will come. Mikor elég? Ha leülsz és azt mondod: itt a pont, ezt akartam és nem többet, halott vagy. Már nem Te vagy. Megszűnik minden, megáll az idő. Összecsukódik a világ az üres szemeid előtt. A menyországban mindenki azt csinálhatja, amit a legjobban szeretett a földön is csinálni, -írja Swedenborg Borghes tolmácsolásásban- ha a földön nem csináltál semmit, akkor hiába kerülssz oda, ott is csak ugyanazt fogod [tudod?], így az pokollá válik számodra. Azaz megáll az idő, kifeszül a tér, nem felejtesz többé el semmit, de nem is tanulsz újat. Ez már a protestáns Isten. Aki leszámolt az egy az égben-egy a földön eszmével. Leszámolt a Jóbi düngő próbatevővel és az egresszív fanatizmussal. Neki szüksége van rád, neked meg rá. Egyensúly van. Nincs többé kiszolgáltatott ember és céltalan Isten. Sőt, már nincs is többé, átlényegült egy mitológikus-mágikus-profán katyvasszá, amiben a mormonoktól az ufóhívőig mindenki megtalálja magát. Magát, mert Istent már senki sem keresi (ez nem igaz, de a kersők is elbizonytalanodnak, ha találtak valamit: ez valóban Ő?).
Time has changed. Temetik a C/C++ -t. Mint ahogyan már sokan ezelőtt is megtették. És ezután is még fogják. És hol vannak ők most? de ez már másik történet...
Negyvenegy perc után letettem a telefont, mert megjött az üveges. Csak hétfőre lesz meg. Büszkén vonultam a napsütéses utcákon: emberek, látjátok, győztem, nem futamodtam meg, legyőztem az időt, unalmat, teret, és most itt vagyok. De semmi sem változott, és a tér hirtelen visszagörbült és újra hétköznap lett, és újra csak egy nap lett, mint ahogy a Titus utolsó jelenetében kimervedik a kép és mire fordul a kamera, már újra az amfiteátrumban vagyunk a megilletődött közönség előtt. És ekkor leesik a halott császár.
Kivettem a fényképeim és beugrottam a Szabó Ervinbe visszavinni Andrej Rublijovot.
Ahol Osiris könyvvásár folyt éppen, elnyúzott egyetemistákkal, amint éppen vadászatra indultak vagy éppen riadt és gyanakvó szemmel tekintgettek körbe a megszerzett zsákmány fölül, miközben vártak. Pénzre, szállítóeszközre, vagy csak úgy. A vadászók között szépen megtalálható volt az ínyenc, a kéjgyilkos, a gyűjtögető: a minőséget hajszolók könyvhalmot rugdosva maguk előtt túrkáltak mélyebbre és mélyebbre a könyvek között, remélve, tán, hogy huszadszorra csak felfedeznek valamit, ami még nincs meg, amit csakazértis meg kell szerezni a többi előtt. Mert nincs holnap. Vagy ma vagy soha; Eliadét nem láttál valahol? - Én nem szeretem őt... Ja, de nem láttam; ha kétszáz, akkor annyit fogok venni belőle, amennyire telik... egy, kettő, három -számolja is gyorsan- ... hét, nyolc, ... - nem vettél valamiből kettőt? -nem tudom... tíz, tizenegy, .... Ez nem vadászat. Ez tömegszex. Orgia. Mészárlás. Mintha a vadász a mészárszékbe menne vadat lőni. Ami már úgyis halott. Ami már nem küzd az életéért. Ami már másnak megvolt. Akár többször is. Akár percekkel előbb. De nem tartotta meg.
Gyorsan kifizetem a Cassavetes filmjeiről és az esszéírásról szóló szerzeményeimet, majd iszkolok is kifele... fél tizenkettő. huhhh....