Megjelent az 1.5-ös Mozilla és rövid időn belül a kedvenc Orbit témám updatelt változata erre a verzióra.
És hogy lássátok, nem beszélek a levegőbe az online reklámokról meg a többi idegesítő bizbaszról, itt egy screenshot az indexről.

Rég nem írtam. Ennek több oka is van, egyrészt a szombat, ami már annyira lehangolt, mármint hogy dolgozni kellett, hogy nem is volt kedvem írni, ennek következtében hétfőn sem, és ma sem vagyok elememben. Pedig még sok-sok minden van...

Most következzen valami más :)))
Étterem és kávézóajánló rovatot fogok indítani, ami, hasonlóan az eddigiekhez, szintén rendszertelenül fog jelentkezni, és most következzen az első adás....
de előtte filmajánló: Bergmanról van szó, akinek ráakadtam és újra elvesztettem egy filmjét, amit anno láttam a Dunán, akkor fogalmam sem volt, hogy ki rendezte, egyáltalán milyen film (ugye, jó -azaz rossz- magyar szokás szerint szinkronizálva volt), ugyanis lemaradtam, az elejéről. Rátaláltam a film krónikájában, amit elég sokat lapoztam a hétvégén és arra jutottam, hogy fogok egy visszatekintőt készíteni, minden post egy év és ott kommentálom egy pár sorban a jelentősebb filmeket, sajnos a könyv nincs kézügyben, sőt, így egyelőre nem lesz. Visszatérve Bregmanra, a porton keresgéltem a filmjei után, de nem találtam azt, helyette ráakadtam egy másik kedvencemre, róla is nemrég tudom, hogy ő követte el, a A hetedik pecsétről van szó, nagyon ajánlom. És itt van egy másik is, ami az imdb szerint érdekes, sajnos ott is csak olvasói bemutató volt, ami igen-igen jókat ír róla: Közel az élethez.
Az étterem ajánló első állomása a Ráday Drive névre hallgató étterem, a Ráday utca első harmadán van, közel a Kálvin térhez és már kivülről is elegáns hely kinézetét kelti. Mi az utcán települtünk le, tekintettel a még elviselhető hőmérsékletre és az utcán flangáló fiatal nőkre. Azaz, én szívesebben ültem volna benn, ugyanis egyik oldalról a bámész járókelők nézegetik ki a falatot a szádból, a másikon pedig unatkozó ifjak bömböltetik a zenét a hatalmas, de araszoló járgányaikból. A pincérek látszólag megszokták az utcán való átkelést: két-három tányérral is zergeként ugrálnak az autók között. Az étlap igényes hatást kelt, nagyobb adag puritanizmussal ötvözve. Az felhozatal átlagosnak mondható, egy-két lávakövön sült különlegességet kivéve, minden átlagos vendéglőben megkaphatjuk az ételek nagyrészét. A pincér nem túl kedves, szinte únottan veszi fel rendeléseinket, majd az italok kihozásakor átnyúl az asztal fölött, mintha csak otthon lenne. Hmmm. Az ételeket kis késést leszámítva egyszerre hozzák ki, azonban egyesek már kihozáskor langyosak. Az adagok nem túl nagyok és az ellúziót még erősíti a túlméretezett tányér, aminek közepéről riadtan tekinget a kövön sült bélszín és a pár darab "házi' sültkrumpli. A bélszínhez egy kenyérgaluska (potato dumpling, ha Prágában jártunkban feltétlenül ki kell próbálni az eredetit is) is dukál. A helyre jellemző, hogy rendeléskor a pincér nem kérdi meg, hogy mennyire átsülve kérem a bélszínt, így rendesen átsütve kapom meg, amiben nem is csalódtam, amolyan magyaros módon. Desszertként vaníliapudinggal és gyümölcsökkel töltött palacsintát rendelek, kissé sokat kell rá várni, közben a pincér jön-megy, egyszer még az étkekről is érdeklődik, azonban nem túl figyelmes, néha utána kell kiabálni, annak ellenére, hogy az asztalunktól távozott... A palacsinta jó volt és még forró, ami kárpótol a hosszas várakozásért.
Az árai ellenére (az ételek 2000 fölött kezdődnek), ez is olyan többfogásos ebéd elfogyasztására berendezett vendéglő, ha éhesek vagyunk tanácsos levest is, desszertet is kérnünk a főétel mellé, ellenkező esetben talán csak a főétel is megteszi. Összességében a főétel, desszert és pohár sör ~ 3 ezer.
Hely és felszolgálás*: 7 (hét)
Ételek: (minőség, választék, kinézet, ár): 8 (nyolc)
Összesen: 7.50 (hét és 5/10)
______________________________________________
*: Összesen 10 pont adható, 1 a legkisebb, 10 a legmagasabb osztályzat.

A szept. 25-i postomhoz egy apró megjegyzés: nem az az Állatfarm volt. Ez a lightosított darab az idomított állatok ügyeskedésén, valamint a könnyekig (sic!) megható közös énekléseknél nem hatolt mélyebbre az eredeti mű feldolgozásában.
Szégyellem magam a 20-ik század intézet helyett is. Az már nem Orwell volt, hanem annak ifjúsági feldolgozása, csak az nem jött át, aminek pedig nagyon át kellett volna: a diktatúra cinikus, erőszakos, meghasonló volta...

This page is best viewed at 1020x768 or higher resolution - írták régebben. Mostanában nem szokás, de álljon itt a nem is olyan régmúlt emlékeként, ugyanis kiszélesítettem az oldalt. Túl keskeny volt, egyelőre tetszik.

No. I'm back. Sok minden mesélnivalóm van, sajnos egyelőre lustább vagyok annál, mintsem mindent leírjak. Egy másik fővárosban voltam, és tudjátok meg feleim, nem is volt annyira rossz. Nem volt rossz, sok pozitív dolgot mondhatok el róla, sokkal többet, mint régen, de nem, nem az én világom. Az sem az. Most filmet néznék vagy nem tudom, nem sok kedvem van írni.
A statisztikák szerint tizenéves tinilány vagyok.
Am I?

Gatheringet hallgatok, besüt a nap, mert ez déli oldal és hiába van behúzva a reluxa, a réseken besüt, amitől hirtelen megvilágosodom-érzésem lett, és kezdem tudni, hogy mi minden hiányzik most, mennyi minden nincs meg, pedig apróságok, tudom, de attól függetlenül hiányzanak, vagy ha meg is vannak, akkor sem tudok örülni nekik, mert már nem olyanok valahogy, de lehet hogy csak nekem nem olyanok, tehát külső szemlélőnek ugyanolyan lenne, de már nem. Nem részletezem tovább, ezt érezni kell. Valahogy a gondtalanság hiányzik illetve az ezzel járó felhőtlen, tudok-csak-a-mára-gondolni érzés, ami most nem megy. És nem azért, mert én nem akarom, hanem így nem is mehet. Mert ott van a kötelesség, felelőség és még sok -ség, ami ott van, bármennyire is nem gondol, vagy akar rá gondolni, az ember. Ezek megkerülhetetlenek. Valahogy azok.
Hiányzik az a jóleső nyugalom, ami akkor vett körül, mikor egy átdorbézolt éjszaka után macskajajjt gyógyítani ültem be egy kád forró vízbe és délelőtt van és nyugalom, viszonylagos csend... A nap besüt a fürdőszoba ablakán, de már nem az a tompa, erős nyári nap, hanem az éles őszi-téli-tavaszi és nem kell az órát nézni, el lehet ott ücsörögni órákon keresztül el-el bóbiskolva, közben belekortyolva a már langyos plikkeskávéba és elgondolkozni a világ dolgain, tisztán, a mindennapok gondjainak nyomása nélkül... vagy akár olvasni valami rövidet, de mélyet, pl. Borghest, de nem sokat, csak egy-két novellát, tíz-tizenöt oldalt... És közben nem azon gondolkodni, hogy mostmár tényleg be kell menni és hogy mit fogok enni és hogy el ne felejtsem ezt vagy azt... Aztán kimenni, illetve bemenni a városba, meginni egy kávét vagy kólát a cukiban miközben elolvasom az aznapi újságot, azazhogy átfutom inkább, vagy nézni az embereket, belehallgatni az odatelepedők vagy szomszéd asztalnál üldögélők beszédébe, rámosolyogni valakire, megnézni magam a tükörben, csak tisztán a nézés kedvéért, nem a hogy-áll-rajtam, kócos-vagyok-e, stb. feszült pillantásaival... Sétálni és benézni egy könyvesboltba, böngészni a könyveket, majd tovább sétálni és közben az egyetlen számító dolog az este megyek a pubba és találkozom ezzel, azzal, amazzal, vajon a eljön, hátha b is beugrik és tán c is megmutatja magát... De ha mégsem, akkor sem történik semmi, majd holnap.
Hiányzik az a végtelen idő, amikoris majdnem megáll és annyi mindent lehet csinálni egy nap, de ha egy hétig csak értelmetlen butaságot, legyen az tv, számítógép, olvasás, vagy bármi más is, akkor sem történt semmi különös, nem veszett el semmi, minden ugyanolyan, de mégis folyamatosan változik. Mintha egy hét egy nap lenne és egy nap egy hét. Mintha az idő nem úgy telne, ahogy most, beszorítva a reggel-délben-este-éjjel négyszögbe, a könyörületlen periodikusságba, a kikerülhetetlen elmúlásba. [btw, ezért lehet elhitetni az emberekkel, hogy felgyorsult az idő, az élet, mert ott van az a mélyen motoszkáló emlék, hogy különösebb megterhelés nélkül milyen sok minden történt, pl. gyerekkorukban, és akkor még csak dél volt... node, ez nem tartozik ide].
Hiányzik a hit. Nem, nem az a magasztos a felsőbb hatalmakban, erőkben, rendszerekben. Egyszerűen az emberekben, hogy vannak érdekes emberek, hogy a világ megismerhető. Hogy érdemes keresni, mert néha talál is az ember. Hogy érdemes beszélgetni. Hogy van miről beszélgetni. Hogy tudok beszélgetni. Hogy van idő beszélgetni. Hogy van idő hallgatni és meghallgatni. Hogy van olyan, ami még nem lerágott csont, de ha mégis az, akkor is lehet találni egy újabb oldalt, ami még nem volt kibeszélve. Hogy lehet meggyőzni és meggyőzve maradni. Hogy nemcsak szavak vannak, hanem érterlmük is. Hogy érzem, van éle a szavaimnak, de nem élek vele. Hogy csak beszélgetni is lehet, szócsata nélkül. Hogy a beszélgetés nem egy folyamatos párbaj. Hogy van kit meghallgatni. Hogy van kinek beszélni. Hogy mindennek értelme is van...
Fázni akarok. Borzongani. Izzadni. Ugrálni. Könnyedén. Vagy csak köpni a magot, miközben olyan dolgokról beszélünk, amiről még sohasem...
No, ez hiányzik.
A lét elviselhetetlen könnyűsége.
Az elveszett ártatlanság kora.
A volt.

No, ha eddig még nem találtátok volna ki, most J2EEt kellene tanulnom, de nem fűlik hozzá a fogam. Most mondja meg valaki, hogy a vérbe lehet ebből kitalálni, hogy végtelen rekurziónk volt, stack overflow meg ilyenek??
javax.ejb.EJBException
at com.sun.ejb.containers.BaseContainer.processSystemException (BaseContainer.java:1560)
at com.sun.ejb.containers.BaseContainer.checkExceptionNoTx (BaseContainer.java:1407)
at com.sun.ejb.containers.BaseContainer.checkExceptionBeanMgTx (BaseContainer.java:1354)
at com.sun.ejb.containers.BaseContainer.postInvokeTx (BaseContainer.java:1253)
at com.sun.ejb.containers.BaseContainer.postInvoke (BaseContainer.java:403)
at ConverterBean_EJBObjectImpl.yenToEuro (ConverterBean_EJBObjectImpl.java:56)
at _ConverterBean_EJBObjectImpl_Tie._invoke (Unknown Source)
at com.sun.corba.ee.internal.POA.GenericPOAServerSC.dispatchToServant (GenericPOAServerSC.java:520)
at com.sun.corba.ee.internal.POA.GenericPOAServerSC.internalDispatch (GenericPOAServerSC.java:210)
at com.sun.corba.ee.internal.POA.GenericPOAServerSC.dispatch (GenericPOAServerSC.java:112)
at com.sun.corba.ee.internal.iiop.ORB.process (ORB.java:255)
at com.sun.corba.ee.internal.iiop.RequestProcessor.process (RequestProcessor.java:84)
at com.sun.corba.ee.internal.orbutil.ThreadPool$PooledThread.run (ThreadPool.java:99)

És szeretném megragadni az alkalmat, hogy elismerésemet, bámulatomat fejezzem ki annak a harminc év körüli, körszakállas, száznyolcvan centiméter magas férfinak, aki leöntötte a Szabadság téri emlékművet fáradt olajjal. Jó munkát végzett, csak így tovébb, szívesen segítettem volna neki, ha tudtam volna az akciójáról.
Hajtsunk fejet előtte, hisz korunk hősei nem a gyufaláng-eletü médiagecik, hanem az ilyen névtelen hősök, bármit is mondanak "hozzáértők". Hajstunk fejet előtte és emeljük pajzsunkra, mert ez nem egyszerü közterület-rombolás, amit az a sok névtelen senki visz végbe, akik összemocskolják a falakat, széttörik a padokat, felgyújtják a kukákat, szétvágják a buszok és vonatok üléshuzatát...
Mert milyen emlélmü is az? Emléket állít a hősi szovjeteknek, akik felszabadítottak. Valószínűleg a szoborállító anyját, mert engem biztosan nem. És apámat sem. És az apám apját sem. És amúgy senkit a családból. Cserébe sokakat elvittek. Válogatás nélkül. Építeni a szovjetuniót és a szocializmust, I suppose, mert senki sem tért vissza. Biztosan még mindig építik. Szóval beözönlöttek a szovjet hordák és végigrabolták a vidéket egész Berlinig /methogy katonák nemigen maradtak, azokkal már elbánt a wehrmacht/. Majd ittmaradtak a '90-es évekig. Szóval ezek a felszabadítók. Javaslom állítsatok műemléket a felszabadító tatároknak, románoknak, törököknek, ja hogy nekik már van, szlávoknak, osztrákoknak, meg mindenkinek, ti szolgalelkü, patkány népség, ti posztindusztriális fővárosi aljanép.
Döntsétek le az obeliszket! Legyetek végre szabadok: először a lelketekben, majd a valóságban is. Fordítva nem megy. Fordítva jóllakott patkányok lesztek. Emberek soha.

Na [és ezt most itten zárójelbe írom és szlengül, hogy abból kódul mindenki ki megérteni akarja, naszóval itten írtam egy anyázós postot azindex keresőjéről, amit véletlenűl elveszejtettem, de azé sem adom fel és újraírom, a vérbe már egyszer, hát nem igaz, hogy az ember beír valamit és az nyomtalanul eltűnik, mert nem tűnik el, bassza meg ott van, én tudom, csak azt nem, hogy hogyan lehet elővakarni, ha valahogy végiglehetne browsolni a geci memóriát -nem igaz, hogy mennyire csúnyán beszélek ilyenkor-, akkor azt megtalálnánk, mert nem úgy van ám, kedveskéim, nem veszik el az, ott van, csak persze a referencia veszik el, ami rá mutat, azaz nem tudjuk hol van, még a lemezről sem veszik el semmi "csak úgy", naná, ha éppen valamit rád kell bizonyítani, akkor az a terhelő dolog tutti ott lesz még évek múlva is, csak elő kell vakarni -igaz, ehhez nem hétköznapi kellékek kellenek -khm, khm, azazhogy igen-, de ha az éppen befejezett nagyonfontos dokumentum veszik el, na azt még a világ összes titkosszolgálata sem fogja megtalálni, mert az azonnyomba' eltűnik a vérbe, de ezt már írtam, ahogy az én postom is és ilyenkor nem segít sem a cache browsolása -habár így találtam már meg elveszettnek hitt dolgokat- sem a back, sem a ráolvasás, szerintem kapja be murphy, még akkor is, ha éppen nem létezett, mert minek is létezzen valaki, aki a világ tökéletlenségére fogja felhívni a figyelmünk, hisz
mindenki tudja, hogy a dolgok nem tartanak örökké
mégha azt szeretnénk is... node csapjuk be végre -azaz vágjuk értelembe csapjuk, vagy egyszerűen csukjuk- azt a zárójelet, mert nem ez a lényeg, azaz most inkább az, amibe belekezdtem mielőtt az indexet kezdtem anyázni, de előbb az utóbbi]
szeretném megdícsérni az
index
pont hú agyhalálos programozógárdáját a kitűnő keresőjük rendkívül eredményes működése miatt, hisz nincs is annál jobban megírt szoftvare: vagy nem talál semmit vagy
odatolja a képünkbe
a hírarchívumot, nesze öcsi, vazzer, köcsög, há válogassá te is, nehogymá mink csinájjuk meg helyetted, ha nem az új hírek érdekelnek, aztán böngéssze csak a kedves olvasó mind az ezer hírt végig, ha véletlenül meg akar találni egy kétnapos cikket, há nehogymá, tényleg.
Pofátlan amatőr banda
lettetek, kedveskéim, ha már nincs pénzetek egy korrektorra, akkor legalább egy spellcheckert engedjetek rá arra a förmedvényre, ha már a t. publicistáitok nem tudnak írni, mert az nem fér már bele a tantervbe, a seggnyalás és kurzusmajmolás bőven elég, minek ezt is tanítani, persze tisztelet a kivételnek, mert olyan is van, pl. Worluk, aki jobb sorsra érdemes, mint ez az amatőr poszthippi üresefejek gyülevész tömege, ami szerkesztőségnek nevezi magát.
Mert sosem lesz internetes média, ha az ilyenek nem húzznak el a vérbe, ezekkel nem lehet.
És most ne beszéljünk arrról, hogy egy pronószájt az smafu az index mellett, az nem dob ennyire szemtelenül a pofádba pop-up-okat, nem ugráltatja az anigifjeit és a flashes borzalmakat, nem bizony, szégyen, komolyan mondom, nézzetek meg egy normális portált, és tanuljatok.

Nektek, kedves olvasók, csak azt tudom ajánlani, hogy használjatok Mozillát vagy Firebirdöt és töltsétek le hozzá az AdBlock, BannerBlind és a flash-letiltó* plugineket, tiltsátok le a popupokat és a más siteról jövő képeket illetve az ad.* *.adverticum.* illetve -ha már az indexet is gyalázzuk- a sher.index.hu és sher2.index.hu -ról a képeket.
_____________________________
*: gyakorlatilag nem tiltja, csak egérklikkre aktiválja a flash-es objektumokat, így a hirdetések nem ugrálna az orrunk előtt

Nopersze, a Frankhegyről sincs semmi hír, dehát arról még rákeresés után sem találtam semmit, még a subculture is csak a tavalyiról közöl egy rövid ajánlót, valamint 100 körüli, nagyobbrészt elrontott, képet.

Most olvasom, hogy az idei Titanic okt. 9 és 19 között lesz, hát ez egyszerűen hihetetlen, ilyen gagyi marketinget, már 6-a van és még egy szót sem hallottam róla, pedig sejtettem, hogy most kellene lennie valamikor, de sehol egy szó nem volt leírva róla, most is véletlenül olvastam egy bloogon, ahová jó ha kéthavonta betévedek... ááááááááááááááááááááááááá... hogy lehet ilyen buta marketinget folytatni, hát nemá hogy 15-én kezdjék reklámozni.
Én elkezdem: Titanic 2003.

Nem fogok egy ezressel többet fizetni a geci bérletükért. akkor inkább blattolok és gyalog járok.

Szóval jött a Java.... [most nem vagyok igazán formában: mindenem fáj és egyetlen végtelenített macskajajj vagyok...] és átvette a jólbevált szerkezeteket, hozzá egy erős kontrollt biztosítva, mondván: amit el lehet rontani, azt el is rontják, ergo ne engedjük meg nekik. Odalettek a templétek, az absztrakt ősök, a többszörös öröklődés, a pointerek, a virtualitás, a headerek, az inlineok, operator overloading és oly sok más is... A szocreál kora. A magasztos, többrétegű (rétű), platform-független, monolitikus, érzelem- és fantáziamentes félautomata programok ideje. Beépített threading, egységes kivételkezelés, ojjektum-világ, a függetlenség jelszava. Erős megszorítások a függetlenség jegyében: mindenki örököl, de ha nem, akkor is. A finally /mintha segítene valakin/ a végrendelet felolvasása utáni kinyilatkozás. A kényelem jegyében elkövetett monolitikus class library. Nincs rendszer, de minden megvan. Borghes Bábeli könyvtára. Minden megvan, de nem összefüggő. Használható, de nincs elegáns kötés közötte. Csak az egységes tiltás: tedd le, te ahhoz nem értesz. Mi mindent megcsináltunk már, neked csak össze kell raknod. Ne gondolkozz használj. A sorozatgyártás kora. Az ipari fejlődés, mint az egyetlen és üdvözítő út. A fejlődésbe vetett töretlen hit. A világ megismerhető. Is it? Mindenki object. Majdnem mindenki. De aki nem, azt azzá kell tenni, hogy használhasd. Az erős kéz, az üdvözítő JVM kora. Ami nem simogat csak tilt. Vigyáz rád. De nem mint szerető anya, hanem mint a megtorló titkosrendőrség. Mindent tud és mindent lát. A szabálysértőknek menniük kell. Azonnal és apelláta nélkül. Kegyelem nincs. Ahogy jutalom sincs. Mert a JVM mindent jobban tud nálad. A gagyi programozók kora. Akiket még a JVM is értelmi fogyatékosoknak néz. Ezért is van annyi Java-programozó. Nem megérteni kell, hanem a mintákat másolni. A produktivitás zászlaja alatt. Kreativitás kizárva. Ha eladod a leked, tied lesz a világ. De kell ez? Az a világ már nem ér semmit. Az egyenruhák kora. Az üres jelszavak kora. A hazafias énekek kora. Az egyszrű emberek kora. Az egyszerű emberek, mint a kor istenei. Akik dicsőségbe vezetik a népet. A Java egy cinikus rémálom. Auswitz után nincs költészet, a Java után nincs kreativitás. Kérges kezü, baltával metszett arcélű munkások epítik a jövőt. A gépek előtt és a szobrokon is. Habár szobrot ezidáig nem állított nekik senki... Rossz álom? Lehet, de ez még csak a kezdet.
Look, but don't touch. Touch, but don't feel. Feel, but don't taste. Taste it! But don't swallow. Nincs többszörös öröklődés, de vannak interfacek. Nincs absztrakt ős, de van interface. Nincs pointer, de van reference. Nincs delete, de van garbage collection. Nincs inline. Mert minden az és semmi sem. Nincs operator overloading. Á, az úgyis csak összezavarna mindenkit. Nincs virtualitás, mert mindenki egy és az EGY mindenki. Nincs firend. Nincs template. De ez még nem a vég.
Eljött a J2EE kora. Láták, hogy a Java nem elég jó. Adjunk hozzá még több dolgot és tiltsunk meg majdnem mindent. A kihivás többé nem a how, hanem a which. De hogy ne legyen mindenki kétségbeesve, hagyjunk kiskapukat. Legyen JCA. Legyen servlet container. A giccsbe oltott mass production. A többezeroldalas leírások, a könyvtárnyi tech spec. Létezés.Koncepció.Nélkül. Monolitikus szeméthegy. Garbage art. A multimédiás brazilszappan. A csilivili műanyagszar. Rendszerintegrátorok és hivatásos jövőbemondók. A komponensek világa. A végtelenségig osztható tér és idő. A neoszocreál. Vagy posztszocreál.
ehhhhhhhhhhh...............
ps: Aki a VB-t, C#-ot, delphit, .net-et meri emlegetni, azt megharapom!

A végtelen asszociáció is arra vezethet, hogy mindenről az jut eszedbe. Legyen az szex, csoki, ocsmányság, főnök, kaja, Isten, whatever. Végtelen asszociáció az is, ha állandóan a szexre gondolsz. Mert mindenről az jut eszedbe, még a szexről is. Sekélyes, de végtelen. Végtelen sorozat az 1, 1, 1, 1, 1, ... is. Csak egyhangú, unalmas, nincs semmi dinamikája, üteme, mintegy imamalom ismételgeti végtelenítve ugyanazt. A világ kezdetén és a vége előtti pillanatban is ugyanaz. Semmi sem változik, semmi sem újul meg. Nincs pergő ritmus, begyorsuló közelítés, vibráló közrefogás. Csak egyhangu monotónia.
Szóval temetitek a C++ -t. Mikor már elérte a work of art szintet. Először volt a sima C, pár generáció által felemelt és mennybe vitt, tökéletesített, K&R (Kernighan & Richie) féle. Nemsokára kiszorított mindenkit a hihetetlen rugalmasságával, spártai szigor nélkül. Olyan lecsupaszított és biztosan álló struktúrákkal, mint pointerjei, típuskonverziói vagy akár a union. A duff's deviceról* nem is beszélve. Ilyen rugalmasságot ki enged meg? Mint egy gótikus katedrális: egyszerű, magasztos, de részleteiben vízköpőnek álcázott ördögök (vagy ördögnek álcázott vízköpők?), rejtett szépségek, sötétben megbújó szörnyek. Aztán jött a C++, Stroustrup bővítése, aki a C-t temetni készülők elől fogta ki a szelet, OOP nyelvvé téve a C-t. És nemcsak azzá, még ki is bővítette olyan kedves kis dolgokkal mint a referenciák, a kissé szigorúbb típuskonverziók, és az inline változódeklarációk. Az OO részben többszörös öröklődés, virtuális ősök, placement new, kivételek, inline függvények. Az ínyenceknek ott vannak az auto pointerek, operator overloading, valamint a templatek [szándékosan írom angolul a terminus technicusokat, az eltések kapják be]. Kissé barokkos, nemde? Ekkor kezdett el burjánzani a nyelv, mindenki mindenféle buta container libraryt írt hozzá, amik kissé megerőszakolták a nyelvet és hihetetlenül nagy és érthetetlen programokat lehetett írni benne. Ez lett volna a rokokó? Sok csipke, színes kis mütyürök, grandiózus babaház cukormázzal leöntve. Undorító. Aztán jött Stepanov és kiűzte a kufárokat a templomból. Egyszerű volt az elve: szükség van a container librarykra, de szükség van az egyszerűségre is. A neoklasszicizmus kora. A formák leegyszerűsödtek, a régi cicomák, az undorító és a nyelvtől idegen formák száműzettek, helyükbe jött az STL. A template libraryk kora. Milyen egyszerű és milyen fennséges is: hagyjuk a fenébe a típusokat. A konténernek mindegy, hogy mit tárol, implementációjának ettől függetlennek kell lennie. És akár másik konténereket is tárolhat, miért is ne? A konténerekkel megvagyunk, node mit érnek ezek műveletek nélkül? Hagyjuk a fenébe az eddig megszokott unalmas szokást: a konténer ne implementáljon olyan műveleteket, amik elvileg függetlenek tőle és redundanciához vezetnek: ezért dobtuk ki a rokokó katyvaszt, ugyebár. Tegyék ezt meg az algoritmusok. Amik konténerek elemeivel végeznek valamit, függetlenül a konténertől és függetlenül az elemek típusától is. Sokan itt adját/adták fel. Pedig a java csak most jön. A pointerek zsenialitását terjeszük ki a konténerekre is. Legyenek ezek az iterátorok, akik a típusokhoz kötöttek, de a konténerekhez is. És az algoritmusok ezekkel operáljanak. És hogy a kép még szebb legyen, lehessenek "sima" pointerek is. Nem csodálatos? Stepanov akkurátus ember. Matematikus. Nem hagyja csak úgy félbe a dolgokat. Meg is csinálták az egészet. És működött. Hihetetlenül rugalmas és átlátható kiegészítés lett belőle. Annyira sikeres lett, hogy be is vették a C++ szabványba. Nem könnyű megérteni. Tiszta elme kell hozzá és a nyelv tökéletes ismerete. A C++ a mennybe jutott, a nyelvek királyaként ünnepelték a megújulása után.
Úgy tűnt semmi sem állhatja útját. Ekkor jött a Java. De ezt már holnap, Joey itt nyivog, hogy menjünk már.
___________________
*: Duff's device: gyakorlatilag a switch és a while nemkonvencionális ötvözése, bővebben a faq.orgon. Mindez '83-ban történt..

A mai nap az elintézések napja... Reggel a (rém-)álmoktól [valami erősen megcsípi a karom, én üldözni kezdem, aztán felülök, a karom még mindig fáj, felkapcsolom a villanyt, csípésnek nincs nyoma; megvakarom; fáj, de nincs ott semmi; mégegyszer; így sincs; de érzem, hogy van ott valami; alszom tán? kimegyek a fürdőbe... nem alszom; a karom még mindig viszket, sajog, ég; még mindig nincs semmi, a vakarások helye sem látszik... álmodtam volna az egészet?] bágyadtan, de vidáman ébredtem, majd reggeli nélkül elindultam az üvegeshez az egyik ablakunkkal. Útközben a kiscserkészi lendülettel begyűjtöttem a szomszéd bácsiét is [a kiscserkészi lendület itt hamis elem, lehetne keresztényi szeretet, pionírbecsület, sólyomkötelesség, állampolgári szolidarítás, dehát ezek éppúgy nem érvényesek rám, mint az előbbi], majd a késői nyitás lehetőségére való tekintettel odabattyogtam 9 után. Nem ott volt, amint később megtudtam, mert nem tudtam hol van. Itt, mutatott egy üzletre a nénike egy kapualjból. Azaz csak volt, már megszűnt. Ahhh... tört volna ki belőlem akár több is, de mosolyogva közölte: két utcával arrébb van egy másik. kis séta. De... kezdte, talán még korán van, még csak 1/4 10. Két utca és 15 perc után valóban meglett az üveges. Persze, zárva volt. Nyitás tízkor. Huhhh... még van bő fél órám, azaz háromnegyed, javítottam az előrejelzésen, felfedezve a mikroszkópikus 15-öt is. A kezeim remegtek a fáradságtól. Hosszú másodpercekig tűnődtem: vigyem haza, mintegy vert hadként vonulva végig a foghíjas ablakkeretekkel az unatkozó eladók és ablakon kibámulók között, vagy várjak és reménykedjek a nap kataklízma-mentességében, hogy nem csapta agyon egy elégetetlen ügyfél, cserép, gyalogos az üvegest, nem halt meg valami ismeretlen kór következtében, mint a kitörő járvány első áldozata, és nem is zárkózott be a fürdőbe, túszúl ejtve a sampont és a wckefét, 1 kg hámozott zöldbabot és a csótányoknak szabad elvonulást követelve, akik, hatalmasak a kenguruk földjén, de legalább annyira undorítóak itt is... Végül maradtam, győzött a reménybe oltott lustaság, az újrakezdéstől való riadalom nameg a legyőzötteknek járó sunyi pillantásokból sem kértem ezen a reggelen.
Mit lehet csinálni 45 percig? Rengeteg dolgot, akár forradalmat is, amolyan minit, kétháznyit, hogy beleférjen a keretbe, mire megérkezik az üveges s tudja berakni végre az ablakot a keretbe. A másikba. Illetve abba is. WAP. Ideális ilyen helyzetekben. Elovastam a belföldi híreket. Elolvastam a külföldieket is. Elolvastam a legfrissebbeket, valamint a legfontosabbakat, az MTIs-eket és a jelző nélkülieket. Mivel már az elején halálosan untam mind, legtöbbjüknek csak az összefoglalóját. Nem váltották meg ma sem a világot, nem történt semmi különös és semmi új, egyáltalán miért hír minden lényegtelen apróság, értelmetlen butaság és miért éppen azok, mikor sok ezer más is ugyanúgy lehetne. Miért agyonfizetett hírszerkesztők és tudósítók, riporterek, operatőrök, főállású megbotránkozók, jajongók, kétségbeesők [meg kell tanulnom tíz ujjal gépelni magyar billentyűzeten is, mert marhára idegesít ez 5 ujjas virtuózkodás itt], hírmagyarázók, előrejelzők, utánköltők és bemondók? Miért nem elég egy másodfajú démon egy retkes doboz atomnyi bejáratánál, ami majd ontja a híreket?? És olvassa el mindenki, hisz outputjában nemcsak a hírek, hanem annak megannyi magyarázata, cáfolata és kiigazítása is szerepel. Csak el kell olvasni. Olvassatok Lemet.
Elolvastam a yahoon a méljeimet. Mert azt már wapon is lehet. Mellesleg használható is. Meglepő módon. Egy hosszú levelem volt csak, amolyan körlevél, körfelhívás. Azokat az időket juttatta eszembe, mikor buddhista szerzetesnek készültem Tibetbe. Aztán nem mentem. Sok minden miatt, egyik a fogam volt. Könnyen elromlanak és ott biztosan nincs se fogkrém, se fogorvos. Földhözragadt lennék? Maybe. Maradtam itt. Ott. És lassan már nyoma sincs az életemben annak a misztikumnak, ami komoly megfontolásra késztetett. Érdekes... nem a nyelvtudás, nem a másik kultúra, hanem a fogorvos, az a műtőshigénia, amit gyerekkorom óta annyira szertartásszerűen műveltem. És még most is. A misztikumnak amúgy sincs helye ebben a világban. Senkit sem érdekel, hogy miért él. Hogyan éljen. Mit és miért tegyen... azaz igen, nagyonis tudják... hogy sokat keressen, bőségben dúskálva, lehetőleg semmit se tegyen a fogyasztáson kívűl. Az önmaga és termékek mértéktelen fogyasztásán kívűl. Nézzétek meg a Maxot. Azaz ne. Nem érdemes. Szar, ezt a szösszenetet meg úgyis elmondom. Tanulságos és biztos recept is. Biztos fogyás, 100% -os hatékonság. Bio. Nem ártalmas a környezetre. Egyetek galandférget. Élve. Ő majd megoldja a súlyproblémáitokat... Elég belőle 1-2. Nem kóser, de akár ez is belefér. Isten úgyis mindent megbocsájt. S ha nem, az már úgysem itt lesz. Legfeljebb egy kis forró szurok az ára. És ennyit nem érne meg a tökéletes alak? Naugye...
Davi Cooperfieldből pontatlanul idézve: évi 173 font 67 penny bevétel és 172 font 12 penny kiadás, az maga a menyország; évi 214 font 56 penny bevétel és 215 font 22 penny kiadás az maga a pokol. És, de ezt már én teszem hozzá, évi 245 font 78 penny bevétel és 245 font 78 penny kiadás, amiből 52 font 34 penny extra, a szükségleteken felüli -és így fölöslegesnek is mondhatő, of course-, az maga a földi mennyek világa.
Egyszóval felhívtam Ktt, aki éppen gyereket etetett és közben elbeszélgettünk a mi- és a világ dolgairól. Két éves jogtanácsosi gyakorlattal rendelkező jogásznő babysitter állást keres. Akár így is szummázhatjuk az egyik bekezdést. Kapott. Az erdélyi valóság. A káeurópai. Emlékszem, milyen megdöbbentő volt egy fotó a néha IPMben: koreai utcát seper, képaláírás: még egyetemi diplomával is csak utcaseprői munkát kaphat az észak-koreai menekült (vendégmunkás?? - hehe). Akkor nem értettem. Most igen, de elfogadni nehéz. Asszociáció, emlékszem Proust mekkora hatással volt rám, mikor bármiről bármi az eszébe jutott, gyerekkori, régi élmények alapján. Akkoriban és is igyekeztem bármitől bármiig eljutni. Ez általában sikerült is. Néha erőltetett volt. Úgy is volt, hogy nem. Akkor örültem igazán. Plakát buszmegállóban: "mi lesz veled 40 év múlva?", előtte hajléktalan fekszik és úgy fektében a járdára vizel. Mi lesz velünk 40 év múlva? Ezután mindig magammal hordom a fényképezőgépem. Igaz, ehhez állvány is kellett volna. Vagy 400-as film. Min.
Elmenni, el innen, amíg lehet, hogy megdicsőülve térhessek vissza. Valóban ezt akarom? Hányszor indultam már el így és még sosem tértem vissza. Pedig akár megdicsőülten is térhettem volna. De nem. More will come. Mikor elég? Ha leülsz és azt mondod: itt a pont, ezt akartam és nem többet, halott vagy. Már nem Te vagy. Megszűnik minden, megáll az idő. Összecsukódik a világ az üres szemeid előtt. A menyországban mindenki azt csinálhatja, amit a legjobban szeretett a földön is csinálni, -írja Swedenborg Borghes tolmácsolásásban- ha a földön nem csináltál semmit, akkor hiába kerülssz oda, ott is csak ugyanazt fogod [tudod?], így az pokollá válik számodra. Azaz megáll az idő, kifeszül a tér, nem felejtesz többé el semmit, de nem is tanulsz újat. Ez már a protestáns Isten. Aki leszámolt az egy az égben-egy a földön eszmével. Leszámolt a Jóbi düngő próbatevővel és az egresszív fanatizmussal. Neki szüksége van rád, neked meg rá. Egyensúly van. Nincs többé kiszolgáltatott ember és céltalan Isten. Sőt, már nincs is többé, átlényegült egy mitológikus-mágikus-profán katyvasszá, amiben a mormonoktól az ufóhívőig mindenki megtalálja magát. Magát, mert Istent már senki sem keresi (ez nem igaz, de a kersők is elbizonytalanodnak, ha találtak valamit: ez valóban Ő?).
Time has changed. Temetik a C/C++ -t. Mint ahogyan már sokan ezelőtt is megtették. És ezután is még fogják. És hol vannak ők most? de ez már másik történet...
Negyvenegy perc után letettem a telefont, mert megjött az üveges. Csak hétfőre lesz meg. Büszkén vonultam a napsütéses utcákon: emberek, látjátok, győztem, nem futamodtam meg, legyőztem az időt, unalmat, teret, és most itt vagyok. De semmi sem változott, és a tér hirtelen visszagörbült és újra hétköznap lett, és újra csak egy nap lett, mint ahogy a Titus utolsó jelenetében kimervedik a kép és mire fordul a kamera, már újra az amfiteátrumban vagyunk a megilletődött közönség előtt. És ekkor leesik a halott császár.
Kivettem a fényképeim és beugrottam a Szabó Ervinbe visszavinni Andrej Rublijovot.
Ahol Osiris könyvvásár folyt éppen, elnyúzott egyetemistákkal, amint éppen vadászatra indultak vagy éppen riadt és gyanakvó szemmel tekintgettek körbe a megszerzett zsákmány fölül, miközben vártak. Pénzre, szállítóeszközre, vagy csak úgy. A vadászók között szépen megtalálható volt az ínyenc, a kéjgyilkos, a gyűjtögető: a minőséget hajszolók könyvhalmot rugdosva maguk előtt túrkáltak mélyebbre és mélyebbre a könyvek között, remélve, tán, hogy huszadszorra csak felfedeznek valamit, ami még nincs meg, amit csakazértis meg kell szerezni a többi előtt. Mert nincs holnap. Vagy ma vagy soha; Eliadét nem láttál valahol? - Én nem szeretem őt... Ja, de nem láttam; ha kétszáz, akkor annyit fogok venni belőle, amennyire telik... egy, kettő, három -számolja is gyorsan- ... hét, nyolc, ... - nem vettél valamiből kettőt? -nem tudom... tíz, tizenegy, .... Ez nem vadászat. Ez tömegszex. Orgia. Mészárlás. Mintha a vadász a mészárszékbe menne vadat lőni. Ami már úgyis halott. Ami már nem küzd az életéért. Ami már másnak megvolt. Akár többször is. Akár percekkel előbb. De nem tartotta meg.
Gyorsan kifizetem a Cassavetes filmjeiről és az esszéírásról szóló szerzeményeimet, majd iszkolok is kifele... fél tizenkettő. huhhh....

Tanulnom kellene, helyette a Mátrix architekt-jelentéről szóló véleményeket olvasom.

Azt hiszem, írnom kellene, no nem blogot, mert azt így is túl sokat írok, hanem vmi mást. Sajnos már mindent megírtak, már mident kitaláltak, eredetit nemigen lehet alkotni, lassan már Pierre Boulle regényében érzem magam, ahol mindenki csak utánoz, mert a majmok csak utánozni tudnak.... ezt tesszük mi is, hisz a regény egy görbe tükre világunknak. Node amint most nemrég olvastam a még több éve félig megírt és azóta sem befelyezett novellám sem annyira eredeti, mégha nem is tudtam hasonló létezéséről... A történet a mindenható multik által propagált kannibalizmusról szól, azaz hogyan etessük meg felebarátunkkal felebarátunkat... géntechnológia, marketing, neorabszolgaság, miegymás...
Lehet újat alkotni?