A minap egyik kollégám megdöbbenve vette tudomásul, hogy nincs tévém, és egyáltalán nem tévézek. S te akkor hogy élsz, ember? kérdezte õszinte megrökönyödéssel. Látszott rajta, a tévét létszükségletnek tartja, fontosságban az élelem, levegõ, szex, szellemi táplálékok mellé helyezi. Esetleg ezekkel azonosítja? Ergo, a tévé egyszerre jelent élelmet, levegõt, szexet, szellemi táplálékot? (És persze, a felsorolásból ezernyi dolgot kihagytam, a televíziók istenanyjától mélyen elpirulva kérem a bocsánatot).
Igen, most túloztam, mert hát miért ne. De tévém valóban nincs – és ezt nem azért hangsúlyozom, hogy valaki, egy érzõ lélek megszánjon, s adjon egyet nekem. Nem kell. Már nem. Mert régen volt egy. Még egyetemi hallgató koromban. Egyszer ugyanis megláttam a szemétdombon egy kidobott tévédobozt, képernyõ, lényeg nélkül. Nos, megtanakodtam magammal, aztán megfogtam, bevittem a szobámba, s feltettem a szekrény tetejére. Attól kezdve minden este kilenctõl kilenc húszig tévét néztem: bámultam a fekete dobozt, mélyen, beleéléssel. És mivel csoportosan tévézni is jobb, meghívtam egy-két kollégámat is. Elõször értetlenül néztek, csalást emlegettek, aztán vették a lapot. Néztük hát, csöndben, áhítatosan a fekete dobozt. És jól éreztük magunkat. Ha ilyenkor benyitott hozzánk valaki, persze hülyének nézett, de ez nem számított. Sõt, ez volt a lényeg. Úgy nem lenni hülyének, hogy más annak gondol… A „mûsoridõ” lejárta után összenéztünk, s hangos nevetésben törtünk ki. Mint aki érti a dolgot, mint aki eszeveszetten jól szórakozik. Eme fricskás, hetyke polgárpukkasztásra visszagondolva mára csak nevetni tudok. Megmutattuk a világnak, mi az irónia! (Aztán rajtunk csattant). Ennek ellenére az egész dolog sommájaként csak annyit mondhatok: egy ilyen fekete dobozt most is befogadnék a lakásomba. És olykor bámulnám is. Ha valakinek még kedve támadna betársulni mellém, jöhetne nyugodtan!
Posts
No comments:
Post a Comment