Yep. A tegnap a Dogvilleről akartam írni meg folytatni az étterem és kávéház ajánlómat, utóbbit nem ígérem meg, de mivel előbbiről már régebben akarok írni, jöjjön hát:
A Dogville Lars mester legújabb opusa, olyan old-schoolos mellbevágó performance, ami sokkal inkább kísérleti színház kamaraelőadása, mintsem mozifilm. A hosszú (~3 óra) film során egy percig sem éreztem, hogy most kissé laposodik a film, amit oly gyakran szoktam, még az eseménydús Kill Bill esetében is(!), a mesterien adagolt feszültség végig fenn tudta tartani a figyelmem, sőt a végé fele, már teljesen magába szippantott a történet. A kísérleti jelző a szín miatt illeti meg a filmet, hiszen rendezőnk úgy tudta hitelessé tenni a filmet, hogy közben a szereplők minimáldíszletek között mozogtak, imitálva a képzeletünkben nagyon hamar megjelenő díszlet adta környezetet, korlátokat. A helyszín egy pár házas hegyi falu az harmincas évek Amerikájában, de lehetne bárhol a világon, a történet mondanivalója túlságosan is univerzális ahhoz, hogy egy országra korlátozzuk érvényességét, a helyszínválasztásnak szerintem egyetlen üzenete volt: igen, még ott is megtörténhet. Ne essünk a belemagyarázók csapdájába, ez nem Amerika-ellenes film. A falu egy -akár- űrben lebegő színpadon foglal helyet és nem is megyünk el sehová. A történet időn és helyszínen kívüliségére utal a szín mögötti "légüres" tér is: nincs mögötte semmi, véget ér a mikrovilág, már csak a szimulált (jajj, ha csak szimulált lenne és nem a véres valóság) világ, azon túl már csak a végtelen semmi, azon innen meg a rideg mindennapok, ki melyiket választaná? Nem véletlen a valóságshow-szerű elszigetelt közösség és az abba becsobbanó csodaszép outsider, a segítségre szoruló Grace. Ez lenne Lars mester válasza a bigbrother-showkra? Könnyen elképzelhető, hisz egy egymásra utalt és rejtett feszültségekkel teli, ugyanakkor velejéig romlott, érzelmileg kiüresedett és kegyetlen közösség ölébe pottyant egy új szereplőt, ami katalizátorként megbontja az addig meglévő egyensúlyt. Vagy csak sietteti a folyamatot? És ezzel meg is van a perpetum mobile: az eddig nyugalomban lévő rendszer megrándul és járni kezd, felpörög, az önmaga pusztulását siettetve. Valóság kellett? Show kellett? Szex, erőszak, ocsmányság? Hát itt van. És minden olyan olajozott, magától forgó, szinte már közhelyszerűen magától értetődő, természetesen történő, hogy nem is maradnak alternatíváink utána, nem érezzük, hogy lenne más út is a felvázolton kívűl is. Mintha egy ősmondát hallanánk újra, amit még nem ismerünk, de bennünk van és érezzük: ez csak így történhetett volna, más út nincs. Nem lehet.
Az old schoolos hatást nem csak az időpont, járművek, hanem a történet kis színekre való bontása, valamint az ezeket felvezető narráció, az ifjúsági regényekben megjelenő rövid fejezetösszefoglalás, ami még jobban megvilágítja a film összetettségét és jólrendezettségét: a kimerítő bevezető után is minden fordulat az újdonság erejével hat és üt.
Grace, nevével ellentétben az ítélet angyala, nem kegyelmet oszt, hanem kimondja a fájó, de igaz ítéletet is: nincs Noé, nincs bárka, azaz van,de arra csak a falucska kutyája juthat fel, a világnak nincs helye rajta. Amint a cím utólagos boncolgatása sugall: a dognak van helye, a villenek nincs.
Nem egy vidám film, de brilliáns rendezésében, szépen kamerázott jutalomjátékot nézhetünk meg....